Mint egy elhanyagolt rokon, akit már csak azért nem keresek fel, mert szégyenlek elé állni.
Állok ugyanígy most önmagam előtt...
Szomorú, de most igazából mintha nem is érdekelne.
Nem lélekből, csak józan észből vagyok most itt.
Ez mégsem jelenti azt, hogy minden rendben.
Ez nem annak a jelenségnek a jelzőkürtje, hogy minden sikerült, amit mostanra elterveztem.
Nem.
Ez most egy olyan közönyös érzés, vagy jobb azt mondani, nemérzés, hogy nem akarok küzdeni, nem akarok már szenvedni azért, hogy például sokan hallhassák azt a dalt, amit én éneklek.
És így kimondva nagyon ijesztő.
Mégsem pánikolok.
Mégis mi van velem?
Össze kell szednem a darabjaimat
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése