Nem tudom, hogy mennyi alkohol kell, mert mostanában sokszor már csak az segíthet, hogy azt érezzem, amit régen éreztem. Azt, hogy szabad vagyok. Szabad a felelősségtől. Igyekszem a saját gondjaimat papírra vetni, hogy majd egy pszichológus megszakérthesse azt. Így néz ki, az amivé lettem. Ennyi maradt belőlem. Úgy látom, hogy az akkori énem volt túl naív, de most már azt is érzem, hogy amire vállalkoztam, az mégsem embernek való. Legalábbis nem olyan embernek, amilyen én akkor voltam... Most aztán folytathatnám, hogy az élet mégis kemény, de miért is tenném? Hiszen ezt mindenki tudja. És persze nem vagyok rossz helyzetben. Nem, egyáltalán nem. Csak magamhoz képest... Megbántam vajon, hogy erre az útra léptem? Nem. Nem én találtam ki, de mégis én választottam. Azért választottam, mert tudom, hogy ez hozzám való, és ebben sohasem kételkedtem. De ettől még senki sem állíthatja, hogy könnyű... Csak más. Ezen a ponton nem is tudom, hogyan folytassam. Kezdem elfelejteni, hogy mit diktált nekem a lelkem évekkel ezelőtt. Félek, hogy a csillagok alatt fekve sem tudom majd elvonatkoztatni magamat ettől a porzó világtól. Egy ponton megmaradtam annak az úgymond 'álmodozónak'. Ugyanakkor a kötelességtudat harcol ez ellen. Egyre nehezebb ezt a két életet egy koponya alatt megtartani. Az én keresztem az, hogy dönteni kell... Mindenben az életben dönteni kell.
De mégis hogyan dönthetnék, ha ehhez saját magamból kell egy darabot feláldoznom?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése