A már lezuhant nap fényében sétálok. Füst gomolyog az utcán. Mellettem egy kutya baktat. Egy dal kerít hatalmába, és ekkor elgondolkodok: Ha ő nem baktatna mellettem vajon akkor engem ugatna a többi eb? Miért ugatnak? Hogyha tudnák, hogy fontos dolgom volt, és sietek haza vajon megértenék? Nem hiszem.
Néha  azt hiszem egyszerűbb lenne mondjuk kutyának lenni. Életük végéig szabadok, szabadok a kötelezettségektől, és nem vágnak neki annak a rengetegnek, amit mi civilizációnak hívunk. Amiből talán egyszer úgy is kitalálunk, de akkor; akkor döbbenünk rá, hogy a végén egy csuklyás alak vár kaszával a kezében. És hogy a vége után úgy is mindnyájunkra ugyanaz vár.
Vannak akik tudnak fára mászni. És ha már felmásznak a fára, repülni. Így ők hamarabb az erdő végére érnek, de mégis többet éltek.
Én is szeretnék fára mászni, de félek nem fogok tudni. Így ha tehetném az erdőt is elkerülném. Hogy miért nem teszem? Nem tudom. Talán az indák már túl régen körém csavarodtak...