Alszik a szív

Van ez a táj,  ahol az idő megáll,
szétnéz magán, 
majd csak tovább áll.
Nem várt falakra tapad a sár.
Ott szárítja, megpihen rajta
a sápadt holdfénysugár.
Nem fáj, hogy nem arra van az irány,
amerre tart a világ.
Nem látok már formai, csak tartalmi hibát.
Alszik a szív, és benne
lakásavatót tart az aggodalom.
Meleg vérben fuldokol ott az őrangyalom.
Kis testét felkapják
és elhordják a hangyák.
Tőlük bizsereg szűntelen
a zsibbadó alkarom.
Hiába vakarom,
a viszketés nem múlik.
Hiába nem akarom,
az égről egyre hullik
alább az éjnek sötétje.
Éjsötét zivatar, ami betakar.
És csak bámulom kékfrankos
ábrázattal,
ahogy kicsúszik az idő a kezeim közül,
s már nincs sehol, mire az ég kihül.
 Elúszik a fürge árral,
elröpül az őszi szél porával.
Szállok vele én is, és majd téged is viszlek.
De mégis mi lesz velünk, ha arra megyünk
amerre a szelek visznek?
Aludj hát inkább!
Aludj, hisz egyre ritkább,
hogy az éj ilyen békésen ül ránk.
Alszik a szív, és abban
mulatságra kél most az aggodalom.
Kegyetlen a nász, 
vérvörös a lakodalom.
A pitvarban halál 
kapaszkodik az érfalra,
de a kamrában talán
valami új születik hajnalra.








(https://www.youtube.com/watch?v=M2WuOVWTtqA)

Szabad

Nem tudom, hogy mennyi alkohol kell, mert mostanában sokszor már csak az segíthet, hogy azt érezzem, amit régen éreztem. Azt, hogy szabad vagyok. Szabad a felelősségtől. Igyekszem a saját gondjaimat papírra vetni, hogy majd egy pszichológus megszakérthesse azt. Így néz ki, az amivé lettem. Ennyi maradt belőlem. Úgy látom, hogy az akkori énem volt túl naív, de most már azt is érzem, hogy amire vállalkoztam, az mégsem embernek való. Legalábbis nem olyan embernek, amilyen én akkor voltam... Most aztán folytathatnám, hogy az élet mégis kemény, de miért is tenném? Hiszen ezt mindenki tudja. És persze nem vagyok rossz helyzetben. Nem, egyáltalán nem. Csak magamhoz képest... Megbántam vajon, hogy erre az útra léptem? Nem. Nem én találtam ki, de mégis én választottam. Azért választottam, mert tudom, hogy ez hozzám való, és ebben sohasem kételkedtem. De ettől még senki sem állíthatja, hogy könnyű... Csak más. Ezen a ponton nem is tudom, hogyan folytassam. Kezdem elfelejteni, hogy mit diktált nekem a lelkem évekkel ezelőtt. Félek, hogy a csillagok alatt fekve sem tudom majd elvonatkoztatni magamat ettől a porzó világtól. Egy ponton megmaradtam annak az úgymond 'álmodozónak'. Ugyanakkor a kötelességtudat harcol ez ellen. Egyre nehezebb ezt a két életet egy koponya alatt megtartani. Az én keresztem az, hogy dönteni kell... Mindenben az életben dönteni kell.
De mégis hogyan dönthetnék, ha ehhez saját magamból kell egy darabot feláldoznom?

Nyár

Elszáll, mint  üresen hagyott héliumos ugrálóvár. Az égbolt lassan zár, a tejút tovább nem vár.Vége van már, nem is volt talán. Vagy nem talán, hanem biztos, vagy talán én nem voltam benne biztos, vagy én biztosan nem voltam benne. Biztos, hogy nem voltam benne az, aki lenni szoktam.  Vége már. Nem fáj. Nem érzek semmit, nem siratom, nem ért annyit...
Miért nem voltam itt
egy jó ideje már?
Nem tudom, nem voltam magamnál...
Nem zakatol az álomgyár.
Mit írjon az, kinek írjon az, aki kiüresedett lélekkel jár?

Szemben a nappal

Mint egy elhanyagolt rokon, akit már csak azért nem keresek fel, mert szégyenlek elé állni.
Állok ugyanígy most önmagam előtt...
Szomorú, de most igazából mintha nem is érdekelne.
Nem lélekből, csak józan észből vagyok most itt.
Ez mégsem jelenti azt, hogy minden rendben.
Ez nem annak a jelenségnek a jelzőkürtje, hogy minden sikerült, amit mostanra elterveztem.
Nem.
Ez most egy olyan közönyös érzés, vagy jobb azt mondani, nemérzés, hogy nem akarok küzdeni, nem akarok már szenvedni azért, hogy például sokan hallhassák azt a dalt, amit én éneklek.
És így kimondva nagyon ijesztő.
Mégsem pánikolok.
Mégis mi van velem?
Össze kell szednem a darabjaimat

éjszaka, élet, város

Városi életre állok át egyik százkerekűről
a másikra szállok át és állok
egy pillanatra meg nézem az arcokat
mind olyan torzak a lecsúszottság szaga
a hétköznapokat fertőzi meg a liftben ha az
eltorzult sorsokat dobja a város az utamba
kikerülöm megkerülöm a furcsa gondolatok
kerülgetnek megkerülnek a szép emberek
ha az utamba kerülnek azt hiszik magukról
amit én hiszek magamról hiszek magamban
nem hisznek magukban
azt hiszek róluk
amit ők hisznek magukról
táplálom magamban a társaságiság
életfelfogását színlelem a színeket
úgy érzékelem a tűzfalak között úgy
tűnik el majd lassan a nap
nem volt ma fenn az égen
pedig nem régen
napszemüveg volt az embereken
a föld alatt az űrben
meg a metróban
álarc a lányokon a vörös rúzs meg
a divatos vászonkalap
zeng a város szimfóniája
ezer hangya várja a szirénákat a
villamossíneken az üvöltözést
az aluljáróban a tereken
mégis üvölt bele a fülekbe
kábeleken a repzene meg
pop meg a britpop
annyi egyéniség érvényesíti
magát az itteni viszonyok között
nem férnek el a nézetek
a tetők fölött meg a bérházak között
nem fér el
az élet és mégis élem
több mint millió másik
úgy vélem és véled
vélemények véletlenszerű
élethelyzetekre szakosodó
lélek nyomorog a vélemények
ugranak egymás hátára nincs
mindegyiknek elég vágánya
az összes pályaudvarnak
az éj letép néhány csillagot
ég az ég peremén
halvány sáv a házak között
ahol nem fél a világegyetem
megpróbálni egyetlen lenni
próbál mindenkit rávenni
természetesen a neonok fénye
által hívott életre
az éjszaka leple alatt
a gyorskajáldákban minden falat
alatt a fogak alatt
maradt íze serkenteni
a vágyat a magát felértékelni
akaró leértékelt árú
lányok árulnak
a körúton
olcsó örömök mámorában
úszó éjszakát
a húgy szagát
a járdákon érzi a járókelő
az éjszaka meg az éjszaka után
néznek rám bután a reklámok
a metróállomás falán
mintha nem tudnák
hogy amúgy is megveszem
amit azután úgysem eszek meg
velem a sziréna zaját
élvezik az első emelet
talaján
vajon véget ér-e
a végtelennek látszó kép
az éjszaka miképp
fordul át nyüzsgő nappallá
úgy füstöl a kezemben hamuvá
a motorzajban ülő éjjeli
lokál teraszán a
keserű méreg
drága sör mellé
a füstnek szánt
tekerni való dohány
folytatnám
de az éjszakák válnak nappallá
és kevés a napfény a házak fölött
és a falak között
az emberi lény
előre hallja az éj szavát.

Végignézek
mintegy
ötszáz négyzetkilóméteren.
Hogy is fér el itt ennyi élet?
És én itt valahogy mégsem élek.
Az élet itt sohasem ér véget.
Lehet, hogy érted,
de az én nyelvemmel
ennek az ízét
úgysem érzed.

Vagyok

Feltűnök a tömegben,

mint szilárd test a végtelen űrben.

Gondolkodom, figyelek, írok,

tükrözöm a fényt, lélegzem, itt vagyok.

Gondolkodom, tehát létezem.

A létben az élet mégsem lételem.
Kékeszöld szemem színe a fényben megragyog,

de attól, hogy létezem, még nem biztos, hogy vagyok. 

Az elmúlt időszakban semmit nem tettem az asztalra, és közben semmi sem megy úgy, ahogy kéne neki. Csak nyelem a lét, és nyelem a levet. Nem megy a zene, nem megy a szó, nem megy az ének. Elszállni volna jó, de nem megy. Nem érzek semmit akárhogy erőlködöm. Fülem bedugva, gyömöszölöm bele hadd szóljon benne az utolsó mocskos zaj is, az utolsó alja audiális drog. Szennyezze az agyam, ha az segít, mert én nem érzek semmit! Valaki rúgjon már belém az istenért! Ha legalább kijózanodhatnék, magamat a nemtörődömség padlójáról összeszedhetném, felvakarnám, rendesen tanulnék, az életemet szervezném. Vagy csak leereszthetnék, elszállnék, valahová repülnék, amikor repülök. De az alkohol már nem ad szárnyakat, csak gurul a gép körbe-körbe a felszállópályán.
Vajon a mélyen lappangó kreativitás az, ami fáj, mert nem képes utat törni magának a tudaton át, vagy csak a kreativitás puszta hiánya az, ami kínoz?

Most először nem örülök neki, hogy korán haza megyek. Mintha a suliból lógnék. Legalább mennék ahhoz, akit szeretek, de ma még nem lehet...