2016. április 20., szerda

éjszaka, élet, város

Városi életre állok át egyik százkerekűről
a másikra szállok át és állok
egy pillanatra meg nézem az arcokat
mind olyan torzak a lecsúszottság szaga
a hétköznapokat fertőzi meg a liftben ha az
eltorzult sorsokat dobja a város az utamba
kikerülöm megkerülöm a furcsa gondolatok
kerülgetnek megkerülnek a szép emberek
ha az utamba kerülnek azt hiszik magukról
amit én hiszek magamról hiszek magamban
nem hisznek magukban
azt hiszek róluk
amit ők hisznek magukról
táplálom magamban a társaságiság
életfelfogását színlelem a színeket
úgy érzékelem a tűzfalak között úgy
tűnik el majd lassan a nap
nem volt ma fenn az égen
pedig nem régen
napszemüveg volt az embereken
a föld alatt az űrben
meg a metróban
álarc a lányokon a vörös rúzs meg
a divatos vászonkalap
zeng a város szimfóniája
ezer hangya várja a szirénákat a
villamossíneken az üvöltözést
az aluljáróban a tereken
mégis üvölt bele a fülekbe
kábeleken a repzene meg
pop meg a britpop
annyi egyéniség érvényesíti
magát az itteni viszonyok között
nem férnek el a nézetek
a tetők fölött meg a bérházak között
nem fér el
az élet és mégis élem
több mint millió másik
úgy vélem és véled
vélemények véletlenszerű
élethelyzetekre szakosodó
lélek nyomorog a vélemények
ugranak egymás hátára nincs
mindegyiknek elég vágánya
az összes pályaudvarnak
az éj letép néhány csillagot
ég az ég peremén
halvány sáv a házak között
ahol nem fél a világegyetem
megpróbálni egyetlen lenni
próbál mindenkit rávenni
természetesen a neonok fénye
által hívott életre
az éjszaka leple alatt
a gyorskajáldákban minden falat
alatt a fogak alatt
maradt íze serkenteni
a vágyat a magát felértékelni
akaró leértékelt árú
lányok árulnak
a körúton
olcsó örömök mámorában
úszó éjszakát
a húgy szagát
a járdákon érzi a járókelő
az éjszaka meg az éjszaka után
néznek rám bután a reklámok
a metróállomás falán
mintha nem tudnák
hogy amúgy is megveszem
amit azután úgysem eszek meg
velem a sziréna zaját
élvezik az első emelet
talaján
vajon véget ér-e
a végtelennek látszó kép
az éjszaka miképp
fordul át nyüzsgő nappallá
úgy füstöl a kezemben hamuvá
a motorzajban ülő éjjeli
lokál teraszán a
keserű méreg
drága sör mellé
a füstnek szánt
tekerni való dohány
folytatnám
de az éjszakák válnak nappallá
és kevés a napfény a házak fölött
és a falak között
az emberi lény
előre hallja az éj szavát.

Végignézek
mintegy
ötszáz négyzetkilóméteren.
Hogy is fér el itt ennyi élet?
És én itt valahogy mégsem élek.
Az élet itt sohasem ér véget.
Lehet, hogy érted,
de az én nyelvemmel
ennek az ízét
úgysem érzed.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése