Az elmúlt időszakban semmit nem tettem az asztalra, és közben semmi sem megy úgy, ahogy kéne neki. Csak nyelem a lét, és nyelem a levet. Nem megy a zene, nem megy a szó, nem megy az ének. Elszállni volna jó, de nem megy. Nem érzek semmit akárhogy erőlködöm. Fülem bedugva, gyömöszölöm bele hadd szóljon benne az utolsó mocskos zaj is, az utolsó alja audiális drog. Szennyezze az agyam, ha az segít, mert én nem érzek semmit! Valaki rúgjon már belém az istenért! Ha legalább kijózanodhatnék, magamat a nemtörődömség padlójáról összeszedhetném, felvakarnám, rendesen tanulnék, az életemet szervezném. Vagy csak leereszthetnék, elszállnék, valahová repülnék, amikor repülök. De az alkohol már nem ad szárnyakat, csak gurul a gép körbe-körbe a felszállópályán.
Vajon a mélyen lappangó kreativitás az, ami fáj, mert nem képes utat törni magának a tudaton át, vagy csak a kreativitás puszta hiánya az, ami kínoz?

Most először nem örülök neki, hogy korán haza megyek. Mintha a suliból lógnék. Legalább mennék ahhoz, akit szeretek, de ma még nem lehet...