Alszik a szív

Van ez a táj,  ahol az idő megáll,
szétnéz magán, 
majd csak tovább áll.
Nem várt falakra tapad a sár.
Ott szárítja, megpihen rajta
a sápadt holdfénysugár.
Nem fáj, hogy nem arra van az irány,
amerre tart a világ.
Nem látok már formai, csak tartalmi hibát.
Alszik a szív, és benne
lakásavatót tart az aggodalom.
Meleg vérben fuldokol ott az őrangyalom.
Kis testét felkapják
és elhordják a hangyák.
Tőlük bizsereg szűntelen
a zsibbadó alkarom.
Hiába vakarom,
a viszketés nem múlik.
Hiába nem akarom,
az égről egyre hullik
alább az éjnek sötétje.
Éjsötét zivatar, ami betakar.
És csak bámulom kékfrankos
ábrázattal,
ahogy kicsúszik az idő a kezeim közül,
s már nincs sehol, mire az ég kihül.
 Elúszik a fürge árral,
elröpül az őszi szél porával.
Szállok vele én is, és majd téged is viszlek.
De mégis mi lesz velünk, ha arra megyünk
amerre a szelek visznek?
Aludj hát inkább!
Aludj, hisz egyre ritkább,
hogy az éj ilyen békésen ül ránk.
Alszik a szív, és abban
mulatságra kél most az aggodalom.
Kegyetlen a nász, 
vérvörös a lakodalom.
A pitvarban halál 
kapaszkodik az érfalra,
de a kamrában talán
valami új születik hajnalra.








(https://www.youtube.com/watch?v=M2WuOVWTtqA)