Irigylem a macskát, aki kinyúlva napozik a teraszon, a kerti székben. Irigylem a madarat, aki a kalitkában fészekben ücsörög naphosszat. Irigylem nagyon, és ugyanakkor szánom is. Szánom ,mert ezt a nyugalmat nem használhatja ki. Nincs kreativitása, elméje, amit kibontakoztathat.
Rohanás az életem, és koponyámban születő megannyi nagy gondolat egy pillanat alatt elvész. Nincs idő megállni, nincs idő leírni, költeni, kibontakozni. Nincs ideje az embernek embernek lenni. Mind csak robotolunk önszántunkból fegyelmezetten, gép módjára, vagy csak úgy mint engem is a rendszer elvárásai, a gépnek-kell-lenned-elv hajt korbáccsal, és mi lesz a vége?
Globálisan műveljük ezt a földet ezen a bolygón, aminek a termése megszabadít bennünket terheinktől, s a létünk még egyszerűbb lesz. De öntelt, és ostoba az ember, hogy azt hiszi, a saját terheit letéve, saját erejét nyugdíjba vonultatva a jövő az ő szolgálatába áll, s lesi minden parancsát! Hiszen aki egyszer nyugdíjba vonul, az csakhamar elvész, és így a saját sírját ássa. Kronoszként a saját szüleménye hozza el neki a pusztulást, mint ahogyan ő is tette, hiszen az embert is az szülte, aminek az elpusztításán most oly nagy erővel munkálkodik.
Sokan mondják, hogy lassú vagyok; túl megfontolt. Ám legyen: Elismerem! De ha kell teljes létemmel tiltakozok, s bár tudom, hogy visszafordítani lehetetlenség a világ folyását, de szikla leszek én, ami rendíthetetlenül tűri hogy sebes ár rángatja, és csak kopik, amíg az szét nem zúzza. A helyem mégis megmarad, s porszemeimet az ár még sokáig cipeli a hátán...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése