Ágról ágra ugrok, de nem tudom, hogy ennek van-e köze a repüléshez? Mások szállnak, de nem tudják, hova tartanak. Nekem miért nincs szép nagy szárnyam? Kietlen, magas sziklán ücsörgök, és tudom, ha elrugaszkodnék, zuhannék csak. Gőgösen ide repkednek, és egymást marjuk szakadatlanul, és én már nem tudom, hogy ők vannak eltévedve, vagy én vesztem el?
  És vannak itt hozzám hasonlók. Őket nem zavarja a kietlenség, de én ha itt maradok, úgy érzem elpusztulok. Káosz itt az élet, vagy talán csak ostobaság, hogy ezzel a világgal próbálom megértetni magam. Vagy talán csak én vagyok ostoba. Talán csak egy árnyat láttam, és gőgösen próbálom bizonyítani, hogy ott igenis van valami!
Átlátok a képmutatók képmutatásán, de ezt kifejezni nem tudom. Cselekvésképtelen vagyok, a világnak kiszolgáltatott. Kiábrándult.
 Jó volna lefeküdni, és elaludni, hosszan, mélyen. Itt hagyni mindent. Felébredni egyszer, amikor végre jó lesz. Ám szabadulni sajnos nem ilyen egyszerű...