És bár azt vallom, hogy mindenkinek kellene gondolkodnia, naponta legalább egyszer; de mégis irigylem azokat, akik a maguk egyszerű felfogásával ezt nem teszik meg, és gyakran szebbnek látják a világot, mint azok, akik gondolkodnak.
Azok akik látják, hogy nem túl rózsás a helyzet, és hogy a világ nem is annyira szép, az emberek meg elég rosszak...
De azt hiszem itt egy a gondolkodóknak: Egy ponton túl már nincs mit kigondolni, onnan már csak a találgatás van, és a kihívás ott kezdődik, hogy ha nem akarsz vak reményeket táplálni magadba, akkor tanuld meg leszarni. Mert ha túl sokat gondolkodsz , akkor úgyis csak újabb kérdések merülnek fel, de kielégítő választ sohasem kapsz.
Azthiszem én olyan ember vagyok, aki képes lenne megölni magát a saját gondolataival, ha a dolgok /bár most is lehetnének jóval kevésbbé elcseszettek/, de rosszra fordulnának, képes lennék belefojtani magam a gondolataim mérges vizébe.
A lényeg azonban mégsem ez.
Azthiszem most kezdek rájönni, hogy az utóbbi időben, és hát talán éltemben mindig is túl sokat gondolkodtam, és keveset éltem. Most azonban próbálom megtörni az elveimet, és elszakadni attól a rögeszmétől, hogy én ilyen vagyok.
De vajon mennyire sikerül?
Egy ponton túl ha visszatekintek, látom ,hogy jókora utat tettem meg, ám ha előre nézek, azt látom, hogy ez még mindig nem elég...
És hol is vagyok én?
Jókis útvesztő, nemde?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése