Egy dalt játszok a csillagoknak

Este. Újra a csillagok alatt. A tücskök s a békák a halvány fényben zengik már halkan doromboló szimfóniájukat. A pillanat nyugalmában már szinte semmi sem izgat. Még ha rá is kell ébrednem néhány dologra; hogy a nyugalom oly ritka kincs, s ilyenkor sem mindig kaphatom meg, arra hogy egy nagy részem, a zene is tagolható, és néha egyik része

annak sem kell... Most épp az a része, amihez koncentrálni kell, ami érdekből van kicsit. Az, amelyik a lélek vad felszabadulását, az indulatok feltörését jelenti.
A napozóágy szélében leheveredek. Lábamon tornacipő, rajtam a mai nap pora. A távolból látom még a világosodó eget. Felettem tengernyi csillag. Ölemben egy gitár, húrjai egy dallamot csengenek, melyet legelőször találtam ki, réges-rég. Azóta rengeteg nehézségen mentem már keresztül. Némelyiket talán már el is felejtettem.
Ez a zenének az az arca, amely magamhoz szól, s egy távoli tüneményhez, mely sohasem válaszol. Csak fent ragyog csendben, s hallgat.És rájöttem , hogy talán néha jobb lenne ha nemcsak a csillagokkal lennék kettesben. Ha valaki megzavarná a békés magányt, ha velem lenne az, akihez a lelkem szól, és az este csendje már más lenne... boldogabb.