Kikészülve

Nem tudom, illetve eddig a pillanatig nem tudtam milyen címet adjak ennek a bejegyzésnek. Még így is cenzúrázom azt, amit gondolok. Nem érzem jól magam. Fejemben egy metálzene legzúzósabb veleje szól, és azt lükteti belém, hogy mondj el mindent, ami benned van, s mi lelked nyomja. Talán ez nem hangzana annyira jól, talán, ami bennem van nem lenne már annyira lírai. Csalódtam. Csalódtam, nem csak magamban, de másokban is, és egyszerűen nem tudom, kire haragudjak jobban. Utálom magamat, az életemet, és a környezetemet. Lehet, hogy holnap bánni fogom, hogy ilyen őszinte vagyok most, de ez a helyzet. Ebben a pillanatban már nem érdekel senki, és semmi. A lélek valódi szabadsága talán mégsem a hétköznapok kényszereinek engedelmeskedik. Egyre inkább közeledek a józan meggondoltság felé. Utálom, de ezzel mehetek a  legtöbbre. És a legőszintébb gondolataim lassan eltűnnek. Most, hogy józanabbul kezdek gondolkodni, ez az egész csak egy kitörésnek tűnik. A boldogság, vagy az élet élvezete már nagyon-nagyon messze áll tőlem. Most valami rohadtul kifejezőt kellene, hogy írjak, de nem tudok. Legszívesebben feladnék most mindent, de az ég nem ad hozzá erőt.Lelkem sem kívülről, sem belülről nem kap semmi támogatást. Kezdek megtörni. De az is lehet, hogy már megtörtem. Ilyen még nem volt. Azt hiszem nincs már több megosztani valóm. Aki ezt nem értette, az fogyatékos. Vége.