Eddig várta csak, hogy a szájába adják az előre emésztett kölest, salátát, tojást, kukacot. Hangosan kiáltozott, csak úgy zengett tőle a ház. És a nagyravágyó pelyhes kis fészeklakó egyszer megelégelte a helyzetét. -Több kell! -gondolta, s azzal a lendülettel kiugrott a fészekből. Földhöz csapódott. A lába eltörött. Mosolygok az esetlenségén. Mosolygok, és szánom szegényt. Szánom, és belül sírok. Miért sírok? Hiszen nem ilyenek vagyunk mi is? Mi emberek, mi magyarok. Szegény kis fészeklakók, akik azt hiszik már elég nagy a tolluk, hogy majd megmutatják, hogy ők is repkedhetnek kedvük szerint, mint a többiek. S aztán; nem hogy repkedni, de lábra állni sem tudnak. Furcsa. Az, aki repülésre született vérző lábbal, szánalmasan koszban és ürülékben vergődik...
S talán, mint őt, egyszer visszatesz valami felsőbb erő a fészekbe, de mit ér az, ha már mindenki elhagy?
És nem! Mi nem ilyenek vagyunk! Mert nekünk megadatott a lehetőség, hogy először végiggondoljuk!
Kérdem én: nem volna jobb először azzal megpróbálkozni?
Haj, szegény kis madár mi lesz veled...
Gondoskodunk, szádba adjuk az ételt, vigyázunk rád... És el jön az pillanat amikor szárnyat akarsz próbálni és repülni akarsz, mert egyedül akarsz megmutatni valamit. Ezt mi csak nézhetjük és aggódhatunk és izgulhatunk, remeghetünk, mert felelősséget érzünk... de bele már nem szólhatunk, csak szelíden távolról segíthetünk, és azért drukkolunk, hogy aki repülésre született ne a földön vergődjön,hanem nyíljon ki előtte a világ.
VálaszTörlésSajnálom nagyon, de úgy tűnik nem sikerült az utalást egyértelműen kifejeznem. A hasonlattal NEM az egyének szintjére utaltam. Remélem azért akad, aki értette, mire gondolok.
Törlés