Hordalék

Elkezdek írni csak úgy, mert ilyen hosszú idő után még azt sem tudom hogyan kezdjek bele. Az eddigiektől eltérően nincs egy végső konklúzió, ameddig el szeretnék jutni. Egyszerűen csak írok, mert tudom hogy muszáj. És ez nem úgy értendő, hogy írnom kell, mert régen nem írtam már, és nem is úgy, hogy érzek valamit, amit feltétlenül ki kell adnom magamból. Egyszerűen csak tudom, hogy ha írok, akkor jobb lesz. Sok minden kavarog most bennem, és valamiért nem megy, hogy ezeket összefűzzem magamban. Talán csak azért, mert nincs rá időm. De ami biztos, hogy minden megváltozott. Semmi sem működik, ami eddig működött. Mindenre van egy koncepcióm, de arra ami lényegében én vagyok nincs. Kezdem elveszteni önmagam, és nehezen érzem, hogy ez kétségbe ejtene. Mégis kétségbe ejtem önmagam. Nem találom a helyem. Az előbb még egy valamire való gondolat volt a fejemben, de egy pillanat alatt elfelejtettem. Elhomályosodok. Nem adom fel az elgondolásaimat, mert erős akarok lenni, de eddig, ami egy halom gaz volt, abból csokrot tudtam fűzni, most pedig csak egy folyó által kivetett halom szemét áll előttem, amit akárhogy próbálok rendezni abból nem lesz más, csak hordalék.