2016. január 9., szombat

Belülről befelé zengő ordítás

És csak simán nekiállok, és írok. Vagy írom. Vagy akármit is csinálok, nem tudom.
Egyszerűen csak elszoktam magamtól. Elakad a szavam, ha itt járok, de mégis azt érzem, hogy itthon vagyok. A hosszú évek alatt nem szoktam hozzá, hogy arra gondoljak, hogy itt mindent lehet. Nem éreztem valahogy soha, hogy legyen egy lelki szemetesvödröm, vagy talán megijeszt a gondolat, hogy itt minden olyan negatívan hat. Lehet hogy jobban tenném, ha inkább pszichológushoz fordulnék.
Mindenesetre ez itt és most, ez vagyok én

Nem akarok visszajelzéseket! Nem vagyok tökéletes, nem vagyok összeszedett, de nem vagyok még csak kiegyensúlyozott sem. Ordítok az alvilágért! Ordítok az alvilágban rejlő rejtett igazságért. Ordítok, vagy csak kiabálok azért, aki vagyok, vagy azért, aki lenni szeretnék! Megviselnek a körülmények. Megvisel mindaz, ami körülvesz, amiben élek. 

De elfogadok mindent.

Van itt ez a katyvasz, amit itt a  XXI. században úgy hívunk: élet.

Ebben élek, ebben élsz te is aki ezt olvasod. Itt vagyok én, aki azt sem tudom, éppen miről írok, csak azt érzem, hogy írnom kell. Írnom kell, mondanom kell, közölnöm kell, kiabálnom, ordítanom kell magamért, érted, mindenkiért, a kollektív igazságérzetért, a világért, a kozmoszért!

Ordítok a saját lelkemért, a magán problémáimért, kétségeimért. Ordítok azért, vagy ezért a világért, a fene sem tudja miért, de ordítok!

Ez nem a józan észről, ez most a tiszta megérzésekről szól!
Ordítok, ordibálok. Befelé hogy senki látszólagos nyugalmát meg ne zavarjam. Ordítok azért, amit senki ki nem mondhat. Olyan hang lesz ez, ami a Földön elhangzott minden csatakiáltással együtt elvész valahol a mindenségben...
Mégis alapzajt képez. A világ felhördült morajának szűnni nemakaró, lélekbemaró végtelen, diszharmónikus alapzaját.
Az én bajom a te bajod, a te bajod az én bajom.

A lelke befelé morajló univerzumában ordít mindenki, én is,
 te is,
 ő is.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése