Életemben talán először szembesültem vele, hogy nem vesztesként végzem "megint... ahogy az várható volt..." hanem a sors megszán a remény ajándékával, és az akit szeretek mellettem marad, engem választ, és az üresség helyett érezhetem, hogy én is érek valamit.
Ám ezzel nincs még vége... Amennyire nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörtént velem, annyira kicsit talán már túl is jutottam rajta.
Nehéz leírni azt, amit kimondani is alig merek. És már-már úgyérzem bennem sem fogalmazódnak meg a gondolatok, így ezzel az össze-visszasággal már azt sem tudom, mi fáj igazán.
És tekintetében a közömbösség, és a bánat, melyet nem is akar velem megosztani. És közben fájón ismerem be magamnak, hogy nemszámít, mit csinálok, kivel beszélek, ez nem megy ki a fejemből. És a legőszintébb érzelmekre szigorú a válasz. És közben egyre csak az jár a fejemben, hogy ő hova tűnt, hová lett? Ő, aki engem szeretett. Visszajön még?
Remélem.
Tudtam, hogy nehéz lesz, de azt koránt sem, hogy ennyire....
Hiányzol életem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése