Kétségbeesetten, s kíméletlenül mardosom magam. Egyedül ülök, és csak azért nem török végleg meg, mert még törékeny remény él bennem. Szívem fáj. Tudja, hogy a jövő mindenképp nehéz. De nem lehet így vége. Nem tudom elképzelni így az életet.
Az életemért küzdök. Később már csak egyedül a sötét szobában, mely oly csendben áll, akárcsak egy temető. S már a jó istenhez könyörgök, hogy irgalmazzon. Sújtson bárhogy, csak őt ne vegye el tőlem. S az ágyban hánykolódva hosszú órák alatt, verítékben s könnyekben fürödve talál rám az álom.
Néhány óra mulva a vakító fehérségben úszó szobában kétségbeesetten riadok föl, és rá kell jönnöm, hogy a legrosszabb rémálomnak akkor kell folytatódnia, amikor felébredek.
Még van remény. Talán van. Nem történhet meg. Őt senki nem veheti el tőlem.
Hiszen az nem lehet, hogy minden csak színjáték volt. Mert most úgytűnik, hogy már egy ideje csak az volt.
Ma ad mégegy esélyt valaki másnak, hogy megpróbálkozzon azzal, ami ellenem a legnagyobb vétek. Félek, hogy ez olyan esély, ami nem adatik meg nekem, és talán ez lesz a vesztem. Én miért nem láthatom őt?
Még száz meg ezer gondolat van bennem, de mégsem adhatom ki minden fájdalmam.
Rettegve, fogcsikorgatva, fáradtan, magányosan és borzasztó fájdalommal szívemben várom, hogy újra beszéljünk, s meghozza azt a döntést, mely számomra a beláthatatlan sötétséget, vagy a megváltást, s az elképzelhetetlen boldogságot hozza.
S ha láthatnám. Talán annyit mondanék:
"Szerelmem, életem! Könyörgök, irgalmazz!"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése