Az ítélőképességem talán csorbul betegen, fáradtan, és idegesen, de az a töretlen érzés így sem hagy nyugodni, sem éjjel, sem nappal, hogy valami nincs rendben. Valaminek változnia kell. Azt hittem ez az életforma mindenhogy jó lesz nekem, de azt hiszem rohadt nagyot tévedtem.
A kis tökéletlenségek lassanként megkeserítették, s mostanra már meghatározzák azt, amit csinálok. És közben lassanként rájöttem, hogy ez mégsem nekem való.
A probléma ott kezdődik, hogy túlságosan mélyre ástam magam, és amúgy is gyáva vagyok, hogy csakúgy kitörjek. Azt hiszem hiányozna. Ám eközben azt is tudom, hogy ez nem nekem való, és így a fogaskerekek egyre inkább szétnyomnak, és akkor kikészülök.
Bár ritkán de felmerül még az egésznek egy pozitív mozzanata, és akkor ezt elfelejtem. Talán még hiszek benne, hogy ez csak egy hullámvölgy, egy rossz álom, aminek egyszer vége...
Ám egyre inkább úgy látom, hogy többről van szó. Arról, hogy hosszútávon ez nem fog működni, és már rég nem látom benne azt, ami széppé teszi...
Nagyon is ismerős ez az érzés, a kitörni akarás érzése. Amikor az ember legszívesebben rengeteg mindene változtatna, de így a kényelmes, és nehéz lenne megbontani, összetörni azt a képet, amit mások alkotnak róla.
VálaszTörlésNagyon sajnálom, hogy a kezdeti, álmokkal, mozgással teli életedből ebbe a helyzetbe kerültél. Bárcsak segíthetnék...