Néhány apró gondolat pár órája még élt bennem. Mostanra már sajnos elvitte őket a hétköznapok kicsinyességének áradata. Ám ha most nem ragadom ki halványan tűnő nyomaikat, kitudja, mikor sodorja őket felém az élet áradata. Talán egyre gyakrabban.
Lelkem most éled. Most éled kínzó téli álmából, és érzi a sebeket. Gyenge, és elvágyódó. Hiányoznak a nyár éjszakák, s a vigília, amikor a nap hazug fénye nem helyezi reflektorfénybe a bonyolult, mégis kicsinyes világot, s nem takarhatja el a távoli titokzatos világok gyönyörét. Az eszem tudja, hogy rég aludnom kellene, a lelkem mégis az éjszakát választja, hogy fellélegezzen.
Hiú vagyok, és félek az igazságtól.
Van egy barátom, aki szintén az. Ám ő ezt lekorlátozza a kicsinyes hétköznapokra. Azért a barátom, mert ő is olyan, mint én.
Szánalmas... Azért tartom annak, mert az is. Én is ilyen vagyok, és ezért gyakran kerülök szembe magammal.
A lélek belülről majd széttép, a józan ész mégis mindig visszafog.
Háborúban állok magammal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése