Újra ez a nyomasztó ultraibolya színű komorság. Este ibolya, nappal vörös. Ez csak egy érzés, ami eszembe jutott. A világ körülöttem kétarcú, szeszélyes. Néha úgy érzem, mintha egy bomba zsinórjai között válogatnék. Vagy mintha egy béketárgyaláson lennék. Vagy egy jópofizó drogdílerrel üzletelnék, aki bármelyik pillanatban belém ereszthet egy golyót. Csak egy rossz szó kell neki... Néha úgy érzem, hogy hatalmas ellenféllel birkózok. Néha beviszek neki egy nagyot, akkor persze az arcom is nagy. Máskor meg... a padló az otthonom...
Mostanában pedig olyasmire akar kényszeríteni, amit nem akarok, és amivel az elveimet sértem. Olyasmire, amit teljes szívemből gyűlölök, és mégis arra akar kényszeríteni, hogy részt vegyek benne. Nem vagyok méltó sajnálatra. Pont annak kell szenvednie miattam, aki a legkevésbé érdemli meg. És ez ellen nincs mit tenni, mert az ember nem tehet az érzéseiről. Mindenhogy fájdalmat okozok. Megjátszhatnám az érzéseimet, de az piszkosul átlátszó lenne, és nem is vezetne sehová...
Néha az elveimből is ki akarok törni. Na de ki bízzon olyasvalakiben, aki saját maga ellen is lázad?
Mostanában egyedül vagyok. Nem arról van szó, hogy nincs, aki szeressen. Viszont azt hiszem senki sem ért meg engem. Van bennem valami, ami megértő fülekre vár. És eközben mindenkiben megbízok. És nehéz nem letérni arról az útról, amin elindultam. Pedig azt sem tudom hová vezet. Talán hinnem kellene benne. A világ hangos zaja mellett nehéz meghallani azt, amit az a kis belső hang suttog. Az enyém ordít... Azt, hogy mit, viszont nem értem. Meghallgatnám figyelmesen, de túl nagy a teher a vállamon. Belülről emészt a gondolat. Talán megőrültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése