Hosszú órák óta jövünk. Hosszú napokig a távolban voltunk, s napokig, órákon át egyik gondolatból a másikba kapaszkodok, mászok körbe-körbe. Így forog a világ is az idő kerekén, és a kör már látjuk, nem az ördögé.
Körbe táncolnak a gondolatok, az ideák, de most nem tudom, hol álljak be közéjük. A zene zaj, és a kacagás ordítással keverve hangzavar. Nem értek semmit. A fények ugrálnak, foltnyi sögtétségel összekarolva játszanak. Szemem előtt szaladó zebracsorda csíkjai, s mint zavarodott oroszlánt elvakítanak.. S a menet olyan gyors. Megszédülök, összerogyok.
Elég! -kiáltom-
S ekkor a tekintetemet az égre szegezem. Múlik a szédülés, ahol egy pontban rést üt magának az égen a világegyetem központját körülölelő milliárd csillag fénye. Egy pillanat alatt letompulnak a hangok, a pupillák tágra nyílnak, s a szív fáradtabban préseli magából a sűrű vért. S érzem, hitem még sohasem volt ilyen erős.
Ám újra felgyorsul minden, s lépni kell, mert a vadak tánca egyre vadabb, s körülöttem a körmenet egyre szűkebb. Eltipor, ha nem állok fel!
Tűrni fogom a száguldást. Tudom, merre megyek.
2014. február 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése