Hosszú idő. Talán ilyen sok még nem is volt. Eltűntem, mintha csak hosszú útra mentem volna. Óriási elhatározás volt-e? Nem mondanám. Csak a gyakorlat. Új helyzet, új ingerek, új érzések. Kell idő, hogy az ember feldolgozza. És most sem érzem igazán át. Nem tudom összeszedni a gondolatokat, de nem is várhatom, hogy sikerüljön. Nem jutok egy végső konzekvenciához, ami bánat, öröm, vagy elhatározás. A kimerültség, a tettvágy, az elszántság, öröm, letargia, üresség, közöny. Egyszer így, másszor úgy. Szétestem. Nem darabokra, amiket egyenként értelmezhetek, majd összerakhatok. Inkább apró, érthetetlen alkatrészekre.
Sohasem viseltem még úgy az álarcomat, ahogy azt most viselem, hiszen minden érzés semlegesül, néha pedig hideg, fehér közöny reflektál a belső káoszra. Néha bármire képes lennék, néha sohasem érek fel oda, ahol éppen vagyok. Van úgy hogy megtalálom a régi céljaimat, van úgy, hogy eliszkolnak olyan messzire, mintha közöm sem lett volna hozzájuk. Nincs akaraterő. Elúszik, az aminek élek, és elúszik a kötelezettség, amivel most komoly háborúra készülök, ami bár még nem esélytelen, de kemény lesz. És nyugodt is csak akkor vagyok, ha sikerül ezt nem ilyen görcsösen felfogni, hiszen a túlélés alapja a rugalmasság.
Id, ego, és superego idebenn marcangolja egymást, hol egyik nagyobb, hol a másik.
És ebből más semmit sem lát. Görcsös hiúság, vagy csak félelem. De mitől félelem? Vagy csak időhiány? De a lényeg, hogy nem kérek segítséget, és az álarc mögé senki sem lát...
Ha van félelmem, annak tárgya bizonyosan az, hogy a rendetlenség közepette elvész valami... Nem akarok megváltozni.
Bár most még nem érzem, de talán segíthetek magamnak rendet tenni. Sőt remélem, mert hogy ha nem is objektív megfontolásból, de ösztönből minden külső segítséggel szemben tüskét növesztek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése