Újra itthon vagyok. Újra végigjárom a pincét, a garázst, a hálószobát. Újra kimegyek a kertbe, s megszemlélem a diófát, amit a Nagyapám ültetett, mikor én születtem. Újra eszembe jutnak gyermekkorom történetei, fantáziái. Újra végigjárom a Nagymamám lakását, aki nekem még akárki akármit mond is ugyanolyan tettre kész, mint tízen akárhány éve volt. Ugyanúgy gyermekkorom képzeletbeli játéktereit látom. De valahogy mégsem teljesen...
Néha kicsit mintha már egy visszatérő, szívélyesen fogadott vendég volnék. Egy idegen, aki csak látogatóba jött. Ők talán még nem így fogják fel ezt, de hamarosan így fogják...
Gyermek voltam még tegnap, s a valóság kivetett ebből a létből. Érzem, hogy már nem játszhatok, hiszen felelősség van a vállamon. Nem vagyok már gyermek, és ezt én már érzem. Most érzem igazán, hogy egy korszak lezárult, ami bár lehetőségeket tár elém, mégis a szomorú elmúlás hervadó rózsáit dörgöli arcomba. Nehéz megszokni...
(Holnap még nyomatékosabban....)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése