Két világ közt

Éhes vagyok, s a testem ég a vágytól!
Előttem terített asztal, gazdagon van minden abból,
amit az élet bőségesen kínál.
A bőség mégis kín, s csak áll
az ajtó előtt, és már dörömböl!
A letűnő élet pedig idebent van, s csak bömböl.
Hiszen az én lelkem még csak csecsemő!
És fel úgy igazán soha nem is nő...

Én pedig egyszer öreg leszek...
Hát mi lesz akkor majd veled, te kisgyerek?
Hiszen a tudatom gyönge vállán,
-  ott roskadozva állván  -
hogyan tarthatnám te feletted én mindazt meg,
mit a világ rá aggat, s mitől minden tagom remeg?

Összeroskadok majd, mert egyedül nem lehet!
Nem tarthatom egymagam mindazon terheket,
miket ez a Világ, az ember világa termel,
s mi majd egyszer mindenkit egyformán terhel!
S mint tó alján a fekete iszap, csak ülepedik,
míg a tó, az éltető, drága víz el nem tűnik...

Nem tarthatom én ezt egyedül,
míg az ereimben áramló vér ki nem hűl.
Kell majd valaki, vagy valami,
ami leemel a vállamról, és segít tartani!
A világot könnyítő erős karok,
melyekre egy életet is bízhatok!

Ó, de nem hamis szavakat kántáló,
azonosságtudatot tápláló,
tetovált keményfejűség karjai!
Fáradt leszek én már ily' szavakat hallani...

Erős karok, megbízhatók kellenének!
Erős karok, de puhák és gyengédek,
amik a keserves harc után
nyugtatnak majd lengén és puhán.
S majd amikor eljön az idő,
általuk nyugszik arcomon a végső szemfedő...