Önanalízis: Elméletember

És akkor így szóltam önmagamhoz:
 
 - Belegondoltál már abba, hogy te állandóan mindent elemzel?
 
 - Szerinted? -válaszolok gúnyosan, vállat vonva- Hiszen én állandóan csak azt teszem;belegondolok... Persze, hogy bele gondoltam...
 
 - Analizálod a környezeted, a közösséget, a világot, másokat, és nagyon gyakran magadat is.

   - Na és?

   - Na és általában látod a problémák lényegét, hogy mi az, amit el
 kellene érni, és mi kell ahhoz, hogy ez lehetségessé váljon.
 
 - Sokszor így van.
 
 - És ha így van, hogy állandóan saját magad, és az életed elemzed, és tudod mit szeretnél elérni, és látod a problémák lényegét is, és tudod, hogy mit kellene tenni ahhoz, hogy az akadályt jelentő problémákat áthidald, akkor miért van az, hogy mégsem tudod kézben tartani a saját életedet?

- kínos csend -

   - És ha az elmélet, a megvalósítás terve jó, a megvalósítással mégis probléma van, akkor nem lehet, hogy mégsem jó a terv, mégis van valami, amit nem látsz?
És én csak némán bámulok magam elé, miközben az a pozitív, hozzáállás, hogy kellő józan ésszel minden problémát meg lehet oldani a hiúsággal együtt hal meg bennem; legalábbis részlegesen.
 
 - Te barátom, egy elméletember vagy! Talán részint nem is baj, hiszen nemrégen arra tetted fel a fél életed, hogy elméletet, elvont szabályok rendszerét tanuld, elemezd, alkalmazd.

 És akkor itt megszakadt a tudomány. Még egy szinttel mélyebbre, magamba tekintek. Vájkálok, áskálok, kutatok; de semmit sem találok.
 
 -Mit keresel? -szólok újra zavarodottnak tűnő önmagamhoz- Talán próbálj meg magadra úgy tekinteni, ahogy minden másra tekintesz; felülről! Ó ne! Ne analizáld! Csak nézd! Mit látsz?

-És akkor még egy tudati szinttel lejjebb csak gondolom, hiszen még magamnak sem igazán merem bevallani mindazt, ami akkor legalább végre tudatosult bennem: Láttam egy fiatal gyönge lelket, aki a világnak álarcokat mutat, s a szerepei már-már a részévé válnak. És az álarcok mögött megannyi probléma lapul, a bőség zavarától azonban nem is tudom melyikkel kezdjem. Arcomon a megdöbbenés képe rajzolódik ki a valóság szintjén, miközben egy szinttel beljebb a fejemben, mint önmagam beszélgetőtársa halványodni kezdek...