Önanalízis: Nem vagyok bátor!

Szóval mikor úgy határoztam, hogy kissé unalmasak már a monológok, kell, hogy egy kicsit kiakasszam őket az udvarra szellőzni, párhuzamosan jött az az őszinteségi roham, ami nem is olyan tőlem távoli dolgot akar kikényszeríteni; pontosan azt, amit én mindig is keresek: Az igazságot.
Az igazságot; azonban nem a világ igazságát, hanem a saját igazságomat... Ez egy kínos és nehéz téma, hiszen alapjaiban rendül meg a legfontosabb védőbástyám, az objektív szemléletmód. Na de csak lassan! Megrendül, de azért nem omlik le!
Tehát ott ülök magammal szemben, mintegy farkasszemet nézve a tükörképemmel, és azon tűnődök, hogy bár ellentétben vagyunk kissé egymással, de lehetnénk akár jó cimborák is? Mármint úgy jó cimborák, hogy nem titkolózunk egymás előtt...
Kissé meg voltam illetődve -és igen, ezt még mindig nem mondtam ki saját magamnak- zavarodottan néztem a saját kérdő tekintetemet, és a kínosan lényegbe markoló kérdésre, nemhogy nem találtam a választ, hanem az ott volt előttem millió kis darabban. És bár mindig is szerettem legózni, most letaglóztam egy ilyen feladat előtt. Úgy döntöttem, hogy akkor majd sorról sorra végigveszem, ám amikor az első elem a kezembe akadt, rájöttem, hogy az a kulcsa talán mindennek:

-Nem vagyok bátor! -jelentettem ki drámai határozottsággal, mire a kérdező énem tűnt kissé megilletődöttnek-
-Nem?
-Nem! -erősítem meg, s kisvártatva magyarázni kezdem: -Szóval addig eljutottunk, hogy az elméletek embere vagyok, nemde?
-Ha végül is be ismered magadnak...
-Nos az azonban eddig kérdés volt, hogy miért... Pedig a válasz röhelyesen nyilvánvaló; nem vagyok bátor! Nem vagy bátor! Nem vagyunk bátor! (és ennek bővebb kifejtése már a frissen mosott, márciusi szellőben száradt monológ formájában kerül kifejtésre)

S ezen mondat folytán nem csupán jóban lettem magammal, hanem össze is olvadtam, eggyé váltam az igazi énemmel, a biológiai ösztönlénnyel, ami az elvont gondolataimat hordozza. S ezt követően már egyként, harmóniában kiegyensúlyozottan éltünk, éltem tovább.


legalábbis a cél ez volt, ez lesz, ez lenne, ez lett volna...

A valóságban persze a problémáimat meg kell beszélnem magammal, ami sohasem lesz egyszerű. Ennek ellenére egy rövid beszélgetés kellett magammal, hogy rájöjjek, milyen vagyok, és miért is vagyok olyan. S eztán minden ennek tükrében vizsgálandó. Próbálok eggyé válni önmagammal, de (mint azt talán még egyszer kifejtem) a felnőtté válásom bizonyos hiányosságai miatt rászorultam, hogy a tapasztalat helyett inkább kikövetkeztessem a dolgokat, ami persze bizonyos többletet ad, ám sok mindent talán nem fogok megérteni. És persze mindig ott az a fránya szomszéd, aki akkor is látja milyen ronda kívülről a házam, mikor én benne vagyok, ha én csak a mások házát tudom megítélni. És ott az a KEDVES DRÁGA szomszéd, aki néha még nálam is jobban ismer. Ez a tényező még sok meglepetést fog tartogatni....