Kifejezetten magamnak érzem most magam. Csak most. Hallgatva az előző évszászad második felének zenéit valahol a Duna mellett, ahol összegyűltünk egy mostanra már alvó kis összejövetelen. Itt, ahol bensőséges a hangulat, vagy legalábbis az volt, de a nyugalom valahogy most érint meg. Nem érzem a szorongató kötelességek súlyát. Régóta most először nem vagyok feszült. Nem próbálkozom óriási filozofikus mondatok megfogalmazásával, melyeknek mire a végére érnék, elfelejtem az elejét. Mostanában valamiféle óriási ezer éves tölgy kérgébe próbáltam a fejszémet vágni, s rá kellett jönnöm, hogy nincs lehetőségem arra, hogy mindent a maga egészében legalább távolról lássak.
Most, hogy úgy mondjam sejtésem sincs róla, merre tovább, de jó megállni egy kicsit. Lazítani...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése