Itt az idő!

Eljött az idő, már nem nyugszik a vállamon aggály, csinálni kell! Most megszűnt minden külső akadály, minden kényszer. Most csak rajtam múlik, csak akarni kell.

Kicsit persze megtorpantan állok.
Nem tudom hol fogjak ismét hozzá ahhoz, amit félbehagytam. Versek, dalok, jó szövegek szanaszét hevernek. Ezer szilánkra törött darabjai egy virágzó léleknek.
És most nem segítenek, sem mások, sem a körülmények. 

Néha elgondolkodom:
"Ezt én tényleg akarom?"
 Mikor az ihlet, a belső szikra hiányának sivatagában, végtelen tengerében olyan rég járok, lebegek, hogy már azt sem tudom, merre nyugszik a nap és merre van kelet. Már azt sem hiszem, hogy létezik a szárazföld, vagy a zöld övezet.
És mikor elvesztem, mintha egyedül vesztem volna el.
Én tennék, csinálnék, dalokat írnék, koncerteznék.
Persze megértem, vagy legalább is elfogadom azt a magyarázatot, hogy a körülmények miatt.
De olyan nehéz ez... Persze senki sem mondta, hogy könnyű lesz.
Persze szeretem a társaim, hiszen ők egytől egyig kiváló zenészek, és a legjobb barátaim. De néha mintha mindenki állna, és menni csak én akarnék.

Mintha mindenkinek egy hangzáró üveg mögül kiáltanék, hogy
" Hé! Én menni akarok! Én itt nem maradhatok! Nekem mennem most kell! " Húsz esztendőm hatalom Húsz esztendőm eladom!" Ha máshogy a dolog nem megy "hát az ördög veszi meg."

S aztán egyik szó hal meg a másik után.

Azon is elgondolkodtam már, hogy mi van ha nem küzdök tovább. Legyen, ahogy a sors akarja, s közben egyedül folytatom tovább.

Bár az ihlet már egy ideje elhagyott, de olyan sok minden van bennem, amit nem hagyhatok veszni. Ami félbehagyva papírokon, füzetekben, a fejemben szanaszét hányva, szétdobálva fekszik, azt összerakom, felveszem. Nincs koncert, nincs buli, nincs propaganda. De legalább magamból, és a papírfecnikből kiadtam. Aztán majdcsak lesz valahogy, nem is tudom...


Próbálom a saját fülembe azt belesúgni, amit mindig is belesúgtam: Nem szabad feladni!
Ámen