Egy percre

Egy percre,
csak egy percre jó volna
összemenni, s elbújni oda
az idő falba kalapált lyukába
egy kitekert WC papír gurigába.

Eltűnni egy repedésben,
hajlongó fűzfa kérgében.
Elaludni a puha napsugárban,
nyugodni a bölcs, hallgató tájban.

Egy örökké való hosszú percre
elmerülni a belső végtelenbe,
oda, ahova a tudat már nem ás át,
s hallani az atom minden kattanását.

Egy percre jó lenne tényleg
elrejtőzni oda végleg,
oda, ahol senki sem lát, s nem talál.
Sem hatalom, sem hír, sem zaj, sem halál.

Egy perc, egy óra
készülni az örökkévalóra
s olyan mélységben megfeszítve
elengedem a végtelent, nem féltve.
Hiszen még viszont látom,
s mint jó barátot, tárt karokkal várom.

S akkor felszabadul az a régi erő,
mivel a lélek oly mélyről tör elő
a végtelen felől, a tudaton át.
S ott ahova a szem bogara is ellát
szétáramlik a húsban, a csontokban
s az élet lángja, ha csak egy percre is,
de fellobban...


2014. november