Ha azt kérdezed tőlem, jól érzem-e magam most a bőrömben, azt mondom remekül.
Jól vagyok. Minden remek!
De ha az érdekel, nyugodt vagyok-e?
Nos, a válasz kicsit várat magára.
Talán ma már nem is jön. Talán holnap sem...
Ülök némi nyugtató itallal a kezemben minden este. Jó a társaság, nincs semmi gondom. A gyomrom mégis görcsbe rándul, a fejemet, mint a Zichy liget fáit pár hete, mintha valami sorscsapás rángatná belülről.
Magában az is nyugtalanító, hogy az csak most tudatosul bennem, hogy valami nyomaszt, de hát a sikeres problémamegoldás első lépése, hogy felismerjük: probléma van.
Szóval azon kapom magam, hogy talán már az éjszaka titokzatos világát sem várom olyan izgatottan, mint rég. Vagy talán már sehogyan sem.
Azt hiszem belekényelmesedtem az élet folyásába, a nappalok pörgésébe, a földi létbe. Lassan felnövök, s amiben eddig hittem egyre kevésbé foglalkoztat. Mintha az egész csak egy tündérálom lett volna, melyből most lassan ébrednék.
És most itt az ég alatt fekve az erősebb csillagok kétségbeesetten küldik a tompuló fényüket értem, de a nap éjjeli őre halottas fakó fénnyel folytja beléjük a szót. Én pedig azt érzem, hogy a Föld vonzása most sokkal nagyobb erővel húzza a testem, s a világegyetem egyre fáradtabb karokkal vonzza a lelkem.
Pedig mi hatalmasabb, és erősebb, mint a Föld, az ember, az anyag? Mi ha nem a Mindenség, ami körülötte van?
EGY TELEVÍZIÓVAL A KÉPÜNKBEN ÉLÜNK MIND, ÉS AMI AZON TÚL VAN, ARRÓL CSAK AKKOR VESZÜNK TUDOMÁST, AMIKOR MÁR KIÉGETT A SZEMÜNK.
2015. augusztus 5. 02.08
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése