Hiába a sietség, de hiába a türelem. Hiába a rohanás, de hiába lassítás . Mindig örültem annak, amim van, és mindennek, amit még védhetek, amit óvhatok, de futóhomokként folyik ki az ujjaim közül az élet, és tengervízként az idő.
Mind éhenkórászok vagyunk egy étteremben, ahol mindenből bőven van, az idő viszont fogytán. Simán végigrohanunk az egészen úgy, hogy mindenbe belenyaltunk, de semmit sem éreztünk igazán. És ha megáll az idő a kedvünkért, hogy valamit igazán érezzünk, ami következett volna azért sóvárgunk igazán.
Lehet az ember szikla, de elmossa az ár. Az idővel senki sem versenghet...
Én pláne nem. Egyszer megöregszem.
És akkor ott leszek majd, ahol eddig voltam. A levelek körülöttem lehullanak, az ágak elszáradnak, egy szellemvárosban élek majd tovább. Minden, s mindenki elrohan messze tőlem.
Minden, amit élő pajzsként védtem, a hídról lefelé magától ugrál.
Őszhajú madárijesztőként, kiszáradt gyümölcsmezőn fogom az őszhajú szelet, és magamtól azt kérdezem: Megérte-e?
És nem tudom, mert ez olyasmi, amit most még nem érthetek, de ami majd lesz, attól még nagyon félek.
Visszafordulni viszont nem lehet, magamnak nem engedem. És ami bennem nem engedi, az olyan mélyen van, mintha nem is bennem lenne, mégis ez az istenem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése