Hé! Itt vagyok!
Nincs sok időm, nem maradhatok! Nem szabadna itt lennem, mert már keresnek a súlyos következmények. Ha nem mászom vissza gyorsan a mókuskerékbe, meg is találnak!
Csak azért lógtam meg a hétköznapokból, hogy gyorsan elmondjam:
Élesek az érzékeim!
Talán a szerelem csak biológia, és a szenvedély csak a hormonokról szól;
de engem nem zavar!
A tudat módosul, elérek oda, ahol talán jobban idegen vagyok, mégis jobban otthon érzem magam, mint a józan megfontolások világában.
Kisgyermekkorom apró csalódásai nyilalnak most fájdalmasan a lelkembe, és a dühtől vérben forognak a szemeim, ha arra az elviselhetetlen mennyiségű gonoszságra gondolok, ami körülvesz, és naponta sok ezreket tesz tönkre.
Fáj, jól esik, örülök, a kezem ökölbe szorul, itt belül égető tűz gyúl!
Írnám, tenném, énekelném, káromkodnám, ordítanám!
Engedném, hogy bennem lázadást szítson, anarchiát teremtsen! Végtelennek tűnő Káosz uralkodjon;
...hogy a végén megteremtse idebent a végtelen Kozmoszt.
És én őket most mind étlen szűk ketrecbe zárom, s a kötelesség lándzsájával fájdalmasan szurkálom.
De magamat fenyegetem:
Lesz egyszer még itt forradalom!
És a harcos érzések a ketrecből, vagy kijönnek, vagy felrobbannak, de akkor téged is a föld alá húznak!
Lesz egyszer még idebent forradalom!
Lesz még; de nem ma...
Ma még az őszi szél zúgásában pihen a csend.
Csendben remél, s jajgat a nyomor.
Lehunyja súlyos szemét az elnyomás,
az éjszaka kemény, hideg, komor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése